„Az emberséget nem a bőrszín határozza meg” – Máté bácsi diákjai nem ismerik az előítéletet

„Nem azért van, mert nem tudod, hanem mert sietsz. Időnk, mint a tenger. Megkapod a szívet”

– mondja Petrovics Máté tanító bácsi kisdiákjának, ha elszámolja a matematika feladványt. Dorgálásnak vagy megszégyenítésnek nyoma sincs, a hangja barátságos, tekintetéből sugárzik a szeretet. Kezet fog a gyerekkel, gratulál, pecsétet nyom a bizonytalan kézírásra. Elégedett. Büszke.

Máté bácsit sokan ismerhetik, hiszen tanítási módszereiről és világlátásáról gyakran oszt meg videókat TikTokon. MÁTÉ BÁCSI néven, csupa nagybetűvel – de azt bizonyára nem tudja, hogy a közösségi média nélkül is így írnám le a nevét, és rajtam kívül vélhetően sokan tennék ugyanezt: csupa nagybetűvel, mert a pedagógusok közt ritka már az ilyen ember. A szeretettel teli, az alázatos, a segítőkész, az, aki a gyerekekért él. Nem számít, hogy késő este van vagy ünnepnap, ha egy kisdiákjának szüksége van rá, ő ott terem. Olykor egy megkésett karácsonyi ajándékkal, amit a Jézuska véletlenül rossz címre kézbesített, máskor valami egészen hétköznapi dologgal. Mikor miből van hiány. Mert ez a dolga – mondja, amikor egy hideg délutánon a siklósi iskolában felkeresem, ott, ahol jelenleg napközis tanítóként tevékenykedik.

Az osztályteremben rend és tisztaság, a tábla katonásan letisztogatva, sehol egy krétanyom, vagy porszáraz szivacs. Azt, hogy a gyerekek írni tanulnak csak abból állapíthatom meg, hogy a táblán kifüggesztve látom az aktuális betűt. Nyomtatott és írott formájában – ami önmagában nem lenne különleges. De aztán meglátom a polcokon sorakozó könyveket, és elámulok. Cigány és magyar daloskönyvek, verseskötetek, ábécés füzetek vannak mindenhol. Mindennek ott a beás és lovári fordítása is, mert egy roma osztályközösség és egy roma tanító bácsi csakis így tud teljes kiegyensúlyozottsággal létezni – kacsint cinkosan, amikor a kezembe adja a rengeteg kincset. 

Amit a tanmenet szerint meg kell tanítania, azt sokszor beás és lovári nyelven is megtanítja a gyerekeknek, és a szülők különösen támogatják ezt, mert a gyerekek így továbbvihetik a nyelvi kultúrájukat. Csillog a szeme, miközben mesél, büszkén azt is megjegyzi, hogy szülőfalujában, Alsószentmártonban előbb tanul meg egy gyerek beás nyelven, mint magyarul. És ez így van jól. Ő, ahogyan most a tanítványai is, még olyan vidéken nőhetett fel, ahol a roma emberek büszkék a származásukra. „Nincs miért szégyellni” – néz maga elé, és szinte érzem, hogy mekkora súlya van ezeknek a szavaknak. 

Alsószentmárton 99 százalékban romák lakta település, ráadásul a siklósi iskolában is javarészt roma gyerekek tanulnak. „Ez egy biztonságos burok” Baranya vármegyében, az ország azon szegletében, amiről méltatlanul keveset beszélünk.

A buroknak hála a gyerekek hosszú éveken át nem találkoznak kirekesztéssel. A „büdös C-t” hírből sem ismerik, átlagos és boldog gyerekkort élnek. Azonban eljön a nap, amikor mindez szertefoszlik, és a valóság kegyetlenül rájuk szakad. Bekebelezi őket és a mindent elöntő égető érzés alól bizony nehéz talpra állni. Mert a rasszizmus éget, megbélyegez, ezért is tűzte ki céljául Máté bácsi, hogy valamiképpen enyhíti az ellentéteket Magyarországon, és megmutatja, ember és ember között nem képezhet szakadékot egyetlen adottságbeli eltérés: a bőrszín. 

„Nem tudom és nem is akarom letagadni a romaságomat”

Máté bácsi egy évvel ezelőtt kapta kézhez a diplomáját, és noha az egyetemi tanulmányai alatt több állásajánlattal is megkeresték, a szíve Siklósra húzott. Egyfelől azért, mert gyerekként ő is ebben az iskolában tanult. Valamikori tanítójával jelenleg együtt pártfogolja az osztályt. 

Ugyanakkor fontos volt számára, hogy roma tanítóként roma nemzetiségű gyerekeket nevelhessen, mert hiszi, hogy hatással lehet az életük alakulására. Jelenleg 20 gyereket oktat, ők mind a környékről járnak be iskolába, szinte kivétel nélkül hátrányos helyzetű, nehézsorsú gyerekek. Pont, mint valamikor ő maga. Ezért is közös kapcsolódási pont az előbb említett burok, ami esetében az egyetem első napján pukkant ki.

„Amikor a dékán megkérdezte, hogy mi, nagy reményekkel érkező elsőévesek hogyan szeretnénk jobbá tenni az oktatást, jelentkezett egy óvodapedagógus lány, és határozottan kijelentette, ő teljesen elkülönítené a roma gyerekeket a nem romáktól. A dékán szeme elkerekedett, találkozott a tekintetünk. Hát látszik rajtam, hogy roma vagyok! Nem tudom és nem is akarom letagadni a romaságomat!”.

Fájdalmas felismerés volt, hogy a bőrszín miatt nem lehet helye ott, ahol másoknak igen. Mégsem sétált el, erőt vett magán, elvégezte az egyetemet. Azóta már neki is határozott véleménye van arról, hogy mivel lehetne jobbá tenni a magyar oktatást.

„Sokkal nyitottabbnak és elfogadóbbnak kellene lennünk nekünk, pedagógusoknak. Függetlenül attól, hogy a gyerek alsótagozatos vagy felsőtagozatos, magyar vagy roma, felelősnek kellene éreznünk magunkat a sorsáért. Jobban kellene egyengetnünk a diákok életét, mert sok múlik rajtunk. Mi mégis mindig a tiszteletet emlegetjük. Azt akarjuk kicsikarni, pedig olyan egyszerű a titok: nekünk, pedagógusoknak kell előbb megadnunk a tiszteletet. Hogy várhatjuk el a gyerektől, ha mi nem tiszteljük őt?”.

A pedagógus, akit gyerekkora óta Máté bácsiként ismernek

Máté bácsi szegény családban nevelkedett. Egy olyan családban, ahol sok mindennek hiányát érezték, mégis rengeteget kaptak. Mert volt összetartás, szeretet és értékrend. 

„Az én családomban a pénznek fontossági sorrendje volt: először a rezsi, kiadások, csekkek, és utána jöttünk volna mi, csak ránk már nem mindig jutott”

– ezt már otthonában meséli, a takaros családi házban, ahol vendégváró falatokkal és habos kávéval fogad. Miközben a konyhában tüsténkedik, feleleveníti, nem volt mindig ilyen jó soruk. Kamaszként a szüleivel mezőgazdasági munkákat vállalt, napszámban dolgozott, címerezni, borsót szedni járt.

„Ez kellett ahhoz, hogy tudjam értékelni, amim mára van. Számtalan olyan család van, ahol szegénység van és szomorúság is. De nálunk mindennél fontosabb volt, hogy a körülmények ellenére összetartsunk, boldogan éljünk”

– hozza egy átszellemült mosollyal a tálcát. A falon fényképek, rengeteg csillogó szempár. Elhiszem neki, hogy a nehézsors dacára sikerült boldogságot teremteni a négy fal közé.

Családjukban a legnagyobb fordulópont akkor következett be, amikor takarítóként dolgozó édesanyja kijelentette, ebből elég, sosem késő kézbe venni a saját sorsunkat. Felismerte, hogy a takarításnál többre hivatott. Pedagógus asszisztensként kezdett dolgozni a siklósi iskolában, és a tanulás iránti vágya azóta sem lankadt: jelenleg harmadéves tanítószakos hallgató a Pécsi Egyetemen. Vele együtt fejlődött az édesapja is, aki kőművesből egyéni vállalkozónak állt, a testvére meg rendőrnek tanult.

„De míg ezt elértük, sokat nélkülöztünk. Hogy csak egy példát említsek: tanodás koromban ehettem először hamburgert. Egészen addig csak a reklámtáblákon néztem, eltűnődtem, hogy milyen lehet az íze, az illata. Ezeket a dolgokat sosem szeretném elfelejteni, mert visszarántanak a földre. És nagyon hálás vagyok azért, hogy máig tudok örülni a kevésnek is. Hogy ez nem szállt el, attól, hogy az életünk jobbra fordult, ugyanúgy meg tudom becsülni a szerénységet”.

Meggyőződése, körülményei semmiben sem hátráltatták, ellenkezőleg: inkább hivatása felé terelgették. Hat-nyolcéves lehetett, amikor folyamatosan tanárosdit játszott. Már akkor is Máté bácsi volt, összecsődítette a falu gyerekeit, és a kerítés talapzatára ültette őket, majd napestig olvasni, számolni, énekelni tanította mindahányat, és ha elfáradtak, nagyokat tornáztak a kapu előtt.  Nem kellett ehhez semmi: sem gazdagság, sem fényűző életmód, elegendő volt az alig ébredező hivatástudat, és máris lett egy hosszú éveken át tartó, kedvenc játékuk.

„Ahogy telt az idő, egyre biztosabb lettem abban, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Csodálatos, hogy általunk tapasztalhatnak meg számos dolgot a világban, és mi, tanárok alapozhatjuk meg azt a tudást, amelyből a későbbiekben építkezhetnek”.

Módszere a szeretet és a humor. Ilyen szemléletmód mellett nem csoda, hogy a kisdiákjai közül többen Máté bácsik lennének, ha majd nagyok lesznek, mások állatorvosnak, űrhajósnak, táncosnak, énekesnek készülnek. Ő meg támogatja őket, velük együtt szárnyal, mert az osztályában csak egy dolog tilos: ismerni a lehetetlent.

Noha alkalmazza a főiskolán elsajátított pedagógiai módszereket, azért saját módszereit is becsempészi a tanítási napba. Szabadságot kap a tanításban, amiért nagyon hálás, hiszen ennek köszönhetően oktathat több nyelven, ápolhatja és taníthatja a cigány és magyar hagyományokat, illetve ezeknek hála nevelhet olyan elvek mentén, amelyek ma már kiveszőfélben vannak a közoktatásból.

Módszerei alakulásában nagy szerepe volt a gimnáziumi osztályfőnökének, aki sosem kételkedett benne, bátorította, támogatta őt, és bármikor, ha szükség volt rá, segített is szívesen. Egyetemkezdés előtt Pécsre vitte például csak azért, hogy megmutassa, hol találhatóak a buszmegállók, milyen járművekkel kell közlekednie. Megmutatta az egyetemet, a kollégiumot, és felkészítette arra, hogy az élete nagyot fog változni.

„Hitt bennem. Az összes tanárom hitt bennem”

– jelenti ki elhaló hangon, és elrévedezik. Messze járnak a gondolatai, a tekintete merevségéből látom, hogy ugyanarra gondolunk. Hogy nem is alakulhatott volna az ő pedagógusi hivatása máshogyan, hogy nem is tudott volna másmilyen pedagógus lenni, csakis olyan, mint akik őt is körülvették. Hogy mondhatni szerencsés volt, mert sok jó ember tartotta a tenyerében. És bárcsak minden gyerek ilyen helyzetben lehetne.

„Az emberséget nem a bőrszín határozza meg”

Mivel sokan támogatták, úgy érezte, ebből az erős élményből vissza kell adnia a közösségének. Emiatt hozta létre TikTok-fiókját is, ám azóta szembesült csak igazán az országban dúló előítéletességgel.

„Azt akartam, hogy az emberek valódi képet kapjanak napjaink Magyarországáról, hogy lássák, ma is vannak roma pedagógusok, roma iskolák, többségében roma lakta települések. És ez nem valami meghökkentő dolog, ez természetes”.

Mégis vannak, akik megjegyzik, hogy ha az ő gyerekük roma nyelven tanulna énekelni, biztos, hogy nem engednék iskolába. Úgy véli, az előítélet a szülőtől jön. Egy gyerek sem születik rasszistának, ítélkezőnek, de mi, felnőttek megtanítjuk a megkülönböztetésre.

„Pedig senki sem lehet rossz azért, mert roma. Az emberséget nem a bőrszín határozza meg. A viselkedésünk dönti el, hogy milyen emberek vagyunk, és nem a hovatartozásunk. De csak azért, mert színesebb a bőrünk, ránk nyomják a bélyeget: roma. És sokan emiatt nem kapnak munkát, albérletet, nem találnak iskolát, közösséget. Nem vagyunk egyenrangúak, pedig semmi bűnünk nincs, csak a bőrszínünk”.

És ez hatalmas teher. Mert, amikor egy megbélyegzett ember rászánja magát, hogy kilép a biztonságot jelentő burokból, legyenek bármilyenek a körülményei, a legnagyobb félelme az, hogy tudja, előítéletességgel fog találkozni. Kirekesztik, megvetik, bántják. Ez a félelem visszahúzza őt. És mi történik akkor, ha nem bírja, meghátrál? Akkor az az ő hibája, úgy kellett neki, egy roma embertől ne várjunk sokat. Olyan kevesen múlnak emberi sorsok – elmélkedik Máté bácsi, akinek az egyik legnagyobb szomorúsága az, hogy sokan a kisgyerekek felé is ezzel az általános hozzáállással fordulnak.

„Azt mondják, minek neki jó minőségű ecset és festék, nem kell az neki, úgysem lesz belőle Picasso. De miért kell így viszonyulni a gyerekekhez? Nem tudhatjuk, hogy milyen készség rejlik bennük. Nem tudhatjuk, hogy mit tartogat számukra az élet. A mi dolgunk annyi lenne, hogy erre rávezetjük, segítjük kibontakozni”.

Meggyőződése, egyetlen felnőtt sem beszélhetne felülről lefelé a gyerekekhez. Egyetlen pedagógus sem folytathatna egyoldalú kommunikációt. Mert attól, hogy fehérebb, idősebb, gazdagabb vagy magasabb rangú, még ugyanolyan, mint a másik. Ember. És erről nem szabadna megfeledkezni. 

Képek: Benkő M. Fanni/WMN