Ugrás a tartalomhoz
A Baráthegyi vakvezetők központjában valóban létezik és mindent körülölel a feltétel nélküli szeretet. Az elfogadás, a csodálat, az a fajta rajongás, amit csak a kutya-ember kapcsolatokban ismerni igazán. Titkuk megható: ezek a segítőkutyák úgy jönnek világra és úgy nevelkednek, hogy létezésükben nyoma sincs emberi gonoszságnak, mesterkéltségnek. Agresszió, dorgálás, bántás és erőltetés helyett pozitív megerősítéssel nevelik őket. És ez elegendő ahhoz, hogy a kutyák, akiket sokan máig ösztönlényekként határoznak meg, legapróbb jelét se mutassák a bizalmatlanságnak. Sosem támadnának emberre vagy állatra, támogatni és segíteni tudnak. Van mit tanulnunk tőlük, gondolom, és talán még meg sem fogalmazom hangosan, Lilla máris döbbenetes ajánlattal áll elő.
Fedjük le a szemem, nézzük meg, mire képes Karma, ez a fekete labrador! Aggódni kezdek. Sosem vezetett kutya, és gyerekkorom óta nem játszottam „szembekötősdit”. Mégis beleegyezem, lesz, ami lesz, tudnom kell, hogy mi az a kötelék, ami embert és állatot ilyen szorosan összefűz itt, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolánál. Hát megkapom a fekete szemfedőt. Elsötétül előttem a világ, összeszorul a torkom, se fények, se színek, egyedül vagyok. Félek. A levegőt szaporán veszem, és szinte minden egyes mozdulatnál összerezzenek.
A kívülállók talán észre sem veszik, de legbelül valami olyat érzek, amit szinte leírni sem tudok: a mellkasom elmelegedik, összefűz a hám egy ismeretlen négylábúval, akire épp most bíztam a testi épségem, és aki olyan könnyedén lépdel előttem, olyan taktikásan vezet, hogy az akadályokból semmit sem érzékelek. Kényelmes, egyre nagyobb körülöttem a tér, a hámon keresztül összeköt a külvilággal. Érzem, milyen bátran menetel előre. Oldódni kezdek.
A hely, amit önkéntesek segítőhálózata tart meg
A központ munkatársai és önkéntesei azért dolgoznak, hogy ebből a bizalomból és szabadságból minél több embernek adhassanak. Főként a rászorulóknak. Magyarországon ugyanis a vak emberek alig 1 százalékát segíti kiképzett vakvezető kutya. Ennél sokkal többre lenne szükség, hosszú a várólista, sokan szeretnének még, de az állam sehol a világon nem finanszírozza a vakvezetők kiképzését, legfeljebb csekély támogatást vállal. A költségeket minden országban döntően alapítványok fedezik, magánszemélyek és vállalatok adományaiból. Magyarországon is kizárólag az adományozók segítségével juthatnak vakvezető kutyákhoz a látássérült emberek, ezért is fontos a jövedelemadó 1 százalékának felajánlása.
A Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolánál 2006 óta képeznek kutyákat, jelenleg ők adják az országnak a legtöbb négylábú segítséget. Minden évben 3–5 kutya kerül ki egy kiképző kezéből, évente legfeljebb 15. De legalább ötvenszer ennyi jelentkező várja, hogy egy nap társra találjon.
A kutyák képzése kétéves korukig tart, a kiképzett kutyák leendő gazdájukkal még hónapokig rehabilitációs tanár felügyelete alatt gyakorolnak, míg végre együtt is sikeres vizsgát tesznek. A költségek emiatt is nagyon magasak.
Önkéntesek nélkül nem itt tartanának, simogatja meg Karma fejét Lilla. Hálásak a munkájukért, a központot tulajdonképpen ők tartják életben, országszerte 300-an, hétköznapi emberek, akiknek az átlaghoz képest csupán egy plusz tulajdonságuk van: nem ismernek lehetetlent, ha segítségnyújtás a tét.
Az önkéntesek kölyköt, anyát és apát nevelnek – szeretnek és gyakran búcsúznak
Tevékenységük színes, sok mindent körülölel. Vannak köztük önkéntes kölyöknevelők, akik az alapítványnál született kiskutyákat 1-1,5 éves korukig nevelik a szakemberek instrukciói alapján. Legfőbb feladatuk boldog kölyökkort biztosítani a kicsinyeknek, mert kiegyensúlyozott kutyából lesz a jó vakvezető. Ez rendszeres elfoglaltság, hosszú távú vállalás. Mások a fordításban, a közösségi média menedzselésében, a panzióztatásban, az érzékenyítő foglalkozások megszervezésében segédkeznek. Sőt az is előfordul, hogy kutyákat visznek állatorvoshoz, vagy a hirtelen felmerülő problémák megoldásában támogatják a látássérült embereket. Mindig ott vannak, amikor csak szükség van rájuk.
Ugyan a kölyökkutyák nevelése hatalmas feladat, nagy felelősség az alapítvány tenyészkutyáit is gondozni. Az anyakutyák és apák szerető családoknál élnek. Nagy becsben tartják őket, mert minden velük és nekik köszönhetően kezdődik. Az anyakutya különösen a vemhesség, az ellés és a kölykök megszületése utáni 2 hónapban igényel sok időt és odafigyelést. És ilyenkor – akárcsak a kölyökkutyák esetében – a teljes család neveli és gondozza az állatot.
A kölykök születésük után napról napra fejlődnek, kinyílik a szemük, hallani kezdenek, lábra állnak, hamarosan játékoskedvük támad, elkezdenek felfedezni. Ilyenkor már látni rajtuk, hogy ki az aktívabb, ki a visszahúzódóbb, ki az, aki mindenkivel játszani akar, és kiből válik nyugodt természetű vakvezető. Igaz, a színük is sok mindent elárul, csatlakozik hozzánk nevetve Viktor, a kiképző. Szerinte a sárgák és feketék kiegyensúlyozottabbak, sokkal simulékonyabbak, a csokiszínűek meg igazi energiabombák, inkább alkalmazkodnak a családi kutya szerephez, mint a segítőhöz. Ezért is képeznek főként sárga és fekete vakvezetőket.
Nehéz a lemondás, de a kölyöknevelők látássérült emberek életét könnyítik meg
Gyakori kérdés, hogy a kölyöknevelő hogyan bír lemondani a kutyáról, miután kiskorától kezdve nevelgette, szerette. Sokakat éppen ez a dilemma hátráltat abban, hogy önkéntes nevelővé váljanak. De van, ahol ez az egyenes út, ahol nem kérdés, hogy fájdalom árán is segíteni kell.
A kölyöknevelés komoly munka, a kutyával együtt a nevelők is fejlődnek. Türelmet, gyengédséget, következetességet tanulnak, és az életük hirtelen nevetősebb, kiszámíthatatlanabb lesz – újságolják az alapítvány munkatársai, majd hosszan sorolják: Ion, Kappa, Müzli, Rizling, majd Tulipán mind annál a háromgyerekes családnál vált képzésre alkalmas kamasszá, amelynek tagjai az alapítvány indulása óta kiskutyákat nevelnek. Mivel a család legidősebb gyereke látássérült, és egy vakvezető kutyának köszönhetően vált önállóvá, a szülők megfogadták, hogy továbbadják a szabadságot. Lányuk korábban egyedül ki sem mert lépni az utcára, de új segítőtársa gyökeresen megváltoztatta az életét: a kutya érkezésével eljött a magabiztos önállóság is.
Hogy mi a feladata egy kölyöknevelőnek? A rövid válasz: olyan jól szocializált kutyát nevel, aki emberekkel és fajtársaival egyaránt harmonikusan viselkedik. A gyakorlatban azonban ez rengeteg részletre kiterjed: alapvető vezényszavak, engedelmesség, udvarias viselkedés, tárgyak feladása mind részei a tanulási folyamatnak.
Kölyöknevelőnek lenni nemcsak szép, hanem nehéz is. A kölykök leleményesek, aktívak, munkavonalas kutyák. Futni kell velük, jönni-menni, villamosra szállni, emberek közé vinni őket. A lakásban van egy saját helyük, amit meg kell tanulniuk használni. Nem ugorhatnak a bútorokra, nem lehet minden az övék. Tudniuk kell laza pórázon sétálni, behívhatóknak kell lenniük. Ezek még nem a kiképzés részei – csak az alapok, mint egy jó kutyaiskolában. Mindezt sok-sok pozitív megerősítéssel tanulják meg. A határok nem szigorúságot, hanem biztonságot jelentenek számukra.
A vakvezető kutyák szinte mindig labradorok. Ők könnyen kötődnek, különösen ahhoz, aki eteti őket. Ez a kiindulópont. De a valódi kötődéshez idő, közös séta, figyelem és bizalom is kell. Mert ezek a kutyák egyetlen emberhez sem tartoznak örökre – és mégis mindegyikhez egy kicsit.
De a végállomás sem mindig végleges. Ha a gazda élethelyzete megváltozik, vagy a kutya elfárad, megöregszik, nyugdíjba vonul, akkor új család, pihenés vár rá. Általában a 8-12 éveseket nyugdíjazzák, ha a gazda, az állatorvos és az alapítvány úgy látja, hogy már nem bírják a munkát, nem boldogok benne. Figyelnek rájuk, megértik, ha elfáradtak. Nem kényszerítik munkára őket, a határaikig tart a hivatásuk.
Ez a körforgás – a szeretet körforgása. Sok kéz, sok szív, sok kötődés egyetlen kutyaéletében, mondja Lilla.
„Ha valaki elveszíti a látását, az önállóságát, a szabadságát is elveszíti”
A kölykök egyébként könnyen alkalmazkodnak. Egy nap alatt átkapcsolnak, megkedvelik az új embert, az új környezetet. Az embereknek ez sokkal nehezebb. A kölyöknevelés végén ezért egy pszichológus, Balog Ádám segíti a búcsút. Átadás-segítő tanfolyama keretében a szeretet, a veszteség és az elengedés is szóba kerül. Mert ezt nem lehet rutinból csinálni, minden egyes lemondás fájdalommal jár.
Kutyájával, Oktávval látássérült pszichológusként a klienseknek is segít újraépíteni a biztonságérzetüket, a mindennapjaikat, az önállóságukat. Ő maga is tinédzserként veszítette el a látását, így pontosan tudja, milyen lelki teherrel jár ez a változás.
„Ha valaki elveszíti a látását, az önállóságát, a szabadságát is elveszíti. Ilyenkor a munkáját sem tudja folytatni, folyamatos segítségre, támogatásra van szüksége, tehetetlennek érzi magát”
– és ez bármennyire nehéz is, egy kicsivel könnyebbé teszi a családok búcsúját. A kutyákat nemes célért nevelik és szeretik.
A bizalom fokozatosan alakul ki, de kutya és gazdája végül mindig tökéletesen működő egységgé válik. Az egyik legmeghatóbb pillanat az, amikor először találkozik a kutya a neki szánt látássérülttel. Nem véletlenszerű, hogy kivel fonódik össze a sorsa, hosszas felmérés előzi meg az egymásra találást, mert kutyának és embernek ki kell egészítenie egymást, ahhoz viszont kicsit hasonlítaniuk is kell.
Megindító a várakozás, az izgalom, az első közös séta: van ezekben valami végtelenül emberi és egyszerű. Látni lehet, hogyan találnak egymásra, hogyan formálódik a kapocs kettejük között. És miként változik meg a két élet: a kutya munkát kap, a látássérült ember meg lehetőséget. Esélyt az önállóságra, a méltóságra, egy könnyedebb létezésre.
Viktor szerint a legmélyebb kapcsolat a kézből etetéssel születik. Mindegy, hogy családi kutyáról, munkakutyáról vagy segítőről van szó – a bizalom alapja mindig ugyanaz: közös idő, közös figyelem.
Vezet, pedig nem tudja a lámpák színét, nem olvas buszszámot, nem ismeri a megállókat
A vakvezető kutya élő segítség a látássérült embernek. Egy ilyen társsal sokkal könnyebben haladhat, mint fehérbottal, mert a kutya pontosan tudja, mikor kell megállni a járdaszegélynél, hol van lépcső, merre kanyarodik az út, és hol kell helyet keresni a buszon. Egyenletes tempóban halad, kicsivel a gazdája előtt, nem húz, de határozottan lépdel. A járdán nem engedi lelépni a gazdáját, megkerüli az útjába kerülő akadályokat, és ha kell, megtagadja a parancsokat – mert ha a földön egy mély gödör tátong, nem indul el, hiába kérik.
De ne legyenek illúzióink: a vakvezető kutya nem ember. Nem érzékeli a közlekedési lámpát, nem tudja, mikor van zöld. Nem tudja, hányas busz gördül be a megállóba, és azt sem, mikor kell leszállni. Ismeretlen terepen nem tud irányt mutatni. Ott az embernek kell előbb tájékozódnia. A kutya csak követi. Ezért is fontos a kutya-ember kapcsolat: együtt dolgoznak, együtt érvényesülnek.
Ha egy ilyen párossal találkozunk, figyeljünk rájuk. Ne szólítsuk meg a kutyát, ne kínáljuk meg semmivel, ne simogassuk – még ha nagyon hívogat is a csillogó szemével. Munka közben nem szabad kibillenteni. Ha a hám rajta van, dolgozik, nem zavarhatjuk meg. Segíteni viszont lehet, sőt: kell is, biztat Lilla. De csak úgy, ahogy a párosnak jó. A kutyával ellentétes oldalról közelítsünk, és kérdezzük meg előbb az embert, hogy szüksége van-e bármire. Ha igen, akkor hozzá beszéljünk, ne mutogassunk, hanem mondjuk ki az irányokat, a busz számát. A zebránál elegendő annyit mondani, hogy mikor biztonságos.
Kéz a mancsban, mancs a kézben – tanulás, bizalom, fejlődés és közös élet
Hogy megértsük az eddigieket, Karma az emeletre visz, ahol Vida Zoltán és kutyája Rizling dolgozik. Zoltán informatikát tanít, ügyeket intéz. Rizling kedvesen szemügyre vesz, de egy pillanatra sem mozdul el gazdája lába mellől. Cipőjére hajtja a fejét, úgy hallgatja, mi mindenről beszélgetünk.
Zoltán koraszülöttként heteket töltött inkubátorban, ahol az állandó oxigénadagolás súlyosan károsította a szemét. Gyerekként már csak fényeket érzékelt, később ennyit sem.
De ez nem korlátozta, mindig önállóságra vágyott, ugyanarra az életre, ami másoknak megadatott. Hatéves korától Budapesten, a Vakok Általános Iskolájában tanult, távol a családjától, a biztonságos otthontól. Itt találkozott először a csörgőlabdával. Hamar kiderült, hogy nemcsak örömét leli a sportban, hanem tehetséges is: versenyzőként Európa- és világbajnokságokon szerepelt, Hollandiától Amerikáig. A középiskolát már integrált oktatásban, látó diákok között végezte el, mert az önállóság iránti vágya továbbra sem csökkent. Budapesten érettségizett, három vak barátjával élt együtt, akik mind vakvezető kutyával közlekedtek. Ekkor látta, milyen magabiztosak, mennyivel gyorsabban és biztonságosabban mozognak a látássérültek kutyával az oldalukon.
„A kutyáik szinte olvasták a gondolataikat” – meséli.
„A zebrához vezették őket, a buszmegállóhoz, vagy épp az ajtóhoz. Nekem fehér bottal mindez sokkal nehezebb volt. Lassan haladtam, teljesen magamra kellett hagyatkoznom”.
Eldöntötte, hogy ő is szeretne ilyen társat. Hát jelentkezett a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolához, ahonnan a barátai kutyái is érkeztek. Másfél év telt el, mire megszólalt a telefon. Az alapítvány elnöke, dr. Mezősi Tamás hívta:
„Van itt egy vakvezető kutya, Borcsa. Lelkes, aktív, egy igazi egyéniség – úgy gondolom, hozzád illene.”
A közös tanulás Miskolcon kezdődött. „Úgy gondoltam, ha én is mindent megteszek, nem lehet baj. Borcsa kiképzett kutya, Tamás tapasztalt tanár, a siker csak rajtunk múlik” – idézi fel, mégis nehéz volt belerázódni az újfajta életvitelbe. Már a hám ráadása is kihívást jelentett. A tanfolyam idején Zoltán naponta ingázott Budapest és Miskolc között, egyedül, fehér bottal.
De egy hónap elteltével együtt mehettek haza, Zoltánnak ez az utazás máig meghatározó emléke, hiszen ekkora érezte először a szabadságot: „Gyorsabb, könnyebb, biztonságosabb lett minden. Borcsa a buszon, a metrón, a Keleti pályaudvaron, mindenhol profin helytállt.”
A tanfolyamot és a közlekedésbiztonsági vizsgát sikerrel zárták, és az alapítványnak hála nemcsak Borcsát találta meg. Itt ismerte meg a feleségét is, így végül Miskolcra költözött. Informatikát kezdett tanítani, és tapasztalati szakértőként csatlakozott a csapathoz.
Borcsa egyre inkább belopta magát a család szívébe, ám az ötödik születésnapja után daganatot találtak az egyik szemén. És noha a műtét sikerült, a kutya újra munkára kész volt, fél szemmel már nem vezethetett. Zoltánnak vissza kellett térnie a fehér bothoz. Hosszú vívódás után úgy döntött, nem tartja magánál Borcsát – két labradornak nem volt elég hely a kis lakásban. Ezért egy önkénteshez, Tímeához került, ahol boldog nyugdíjaséletet élhetett, és Zoltán is rendszeresen látogathatta.
A búcsú utáni bizonytalanságot egy új négylábú társ enyhítette: Fanni nyugodt, jóindulatú kutya volt, aki nemcsak a közlekedésben, hanem a veszteség feldolgozásában is segített. Együtt jártak dolgozni, iskolákba, rendezvényekre. Azonban Fanninak hét év jutott, egy hirtelen betegség váratlanul magával ragadta. Zoltán úgy érezte, nem tud új kutyát befogadni. Ismét visszatért a fehér bothoz, és az önállóság újra elveszett.
„Be kellett látnom: szükségem van segítségre. De csak akkor tudok új kutyát elfogadni, ha nem pótolni akarom Fannit, hanem önmagáért szeretni.”
Ekkor érkezett Rizling, a már-már fehér színű labrador, akit különleges bundája és képességei országszerte ismertté tettek. Ő az alapítvány saját tenyésztésű kutyája, és egyben Zoltán első fiú kutyája is, egy igazi jókedvű munkamániás.
„Rizling mindenhová velem jön. Dolgozni, boltba, sétálni. Egyszer kiesett egy sapka a szekrényből, nem is vettem észre, de ő addig bökdösött az orrával, míg tudomásomra hozta, majd a kezembe adta. Ott van, mindig számíthatok rá”
– meséli, míg kutyája békésen pihen.
Ki gondolná, hogy amint lekerül róla a munkaruha, a hám, őrült játékösztön szabadul fel belőle? Keveredik benne Borcsa jókedve, Fanni nyugodtsága. „Nemcsak munkatárs, hanem igazi társ” – mosolyog Zoltán, és értem, miről beszél.
Ha egy ember elveszíti a látását, a világ beszűkül körülötte, csak egy kutya tárhatja ki újra azt. És bár ezek a négylábú segítők nem szándékoznak csodát tenni, csak hűségesen, nap mint nap kísérni azt, akivel a sors összekötötte őket, mégis a legnagyobb csodát adják az embereiknek: a szabadságot. Önállóságot. Felelősséget. Az érzést, hogy igenis tartoznak valahova, és ennél egészebbek nem is lehetnének. Mert végre ők is felelhetnek valakiért.
Fotók: László Anita
