A fiú, aki kamera előtt szerette meg magát: Faragó Márk a humorból épített közösséget

Faragó Márk Zalaegerszegen nőtt fel, átlagos gyerekkora volt. Persze érték bántások, de kit nem érnek ebben a korban? Ha sovány, azért csúfolják, ha túlsúlyos, azért. És ha roma, azért is kap, mert az ember, ha különbözik, kipécézik maguknak a többiek.

Furcsa dolog ez, mondja. Sokáig meg sem fordult a fejében, hogy roma, mert erre otthon, a családban nem tekintettek kuriózumként. Nem kapott felvilágosítást, hogy mi különbözteti meg a romát a nem romától, egyszerűen élték a hétköznapi családok mindennapjait, a szülei dolgoztak, ők, a gyerekek iskolába jártak. Angolul tanult, énekelni vágyott. A művészeti iskola diákjaként rajzversenyeket nyert. Hatéves lehetett, amikor valaki először szórta rá szitokként a címkét, hogy cigány, és emlékei szerint ekkor érezte először, hogy ez szégyellnivaló.

„A játszótéren hintáztam, és egy anyuka ott várt a gyerekével. Leszálltam, hogy átengedjem a helyem, mire az anyuka közölte a gyerekkel, hogy egy cigány után nem ülhet a hintára. Nem értettem, hogy miért ne ülhetne oda, hiszen csak én játszottam ott az imént. Azt sem értettem, hogy mit jelent pontosan ez a megkülönböztetés. De nyomot hagyott bennem, ott volt végig a tudatomban, míg egyszer csak, évekkel később összeállt”.

Nem azért mondja, hogy sajnáljuk, hiszen ebben nincs semmi sajnálni való! Azt viszont tudja, hogy néha hangot kell adni a komolyabb témáknak is, mert rengeteg ember követi, akiknek főként a humorral segít, és biztos benne, hogy vannak olyan nehézségeik, amelyeket valamikor ő is megtapasztalt. Szeretné, ha tudnák: a legrosszabb az, hogy ha minél többször hall magáról az ember egy ítéletet, annál inkább elhiszi, hogy igaz. És ez megfosztja az egyenlőség érzésétől, meg az esélyektől, az álmoktól. Kevesebbnek kezdi gondolni magát, és egy idő után már önmagát kényszeríti a kicsi, méltatlan szerepekbe.

Mintha egy pillanatra megszűnne a város zaja, kavarog körülöttünk a nyári forróság. Márk nem szemrehányó, még csak nem is ítélkezik, amikor megfogalmazza a megkülönböztetés fájdalmas igazságát. Ő sajátos módszerrel ment szembe ezzel, visszafordította a bántalmakat. Újracsomagolta azokat, humorral öltöztette fel még a súlyos szavakat is. De tudja, hogy ez nem mindenkinek sikerül.

„Gyerekkorom óta duci srác vagyok. Sosem verekedtem, ha csúfoltak, helyette frappánsan visszaválaszoltam. És valahogy megtanultam, hogy a humorral lehet legjobban visszavágni. Emiatt sok barátom volt, és sokszor kerültem a figyelem középpontjába”.

Felcsillan a szeme. A humor mellett a zene a másik eszköz az életében, amivel kifejezheti magát. Előbbivel képes az érzékeny témáknak is hangot adni, utóbbival a lelkiállapotát tárja a világ elé – igaz, még nem plénumban, mert az énekléssel várni akar. Akkor szeretne előbújni, ha minden hang, minden dallam, szöveg és album a helyén van. Szeretné, hogy nagyot szóljon, hogy a művészete közönségre találjon, és ehhez idő kell. Addig meg ott a videózás, ami egyszerre ad neki magabiztosságot és hangot. Láthatóvá és hallhatóvá teszi a valamikori láthatatlan srácot. És ez hatalmas erő.

Olyannyira, hogy sokan megkeresik, megosztják vele, hogy könnyített a napjukon, segített egy bizonyos élethelyzetükben. Az egyszerű paródiáival ugyanis olykor görbe tükröt mutat, máskor választási lehetőségeket vázol fel. A sok humor meg a nehezebb napokat is könnyebbé teszi, kizökkent a problémákból.

Noha ennek köszönhetően nagy hírnévre tett szert, nem vakult el a teljesítményétől. Nem gondolja, hogy több vagy jobb lenne másoknál, de abban biztos, hogy nem is kevesebb. Ugyanolyan jó, ugyanannyira elegendő, mint bárki más. Még akkor is, ha az életében sokszor próbálták elhitetni vele ennek ellenkezőjét.

A fiú, aki a TikTok-videóinak köszönhetően megszerette önmagát

Márk a barátai biztatására kezdett bele a videózásba, ugyanis már jóval a TikTok népszerűsége előtt gyártotta a viccesebbnél viccesebb tartalmakat. Persze csak nekik, a privát chatbe, de a sokadik unszolásra egyet a TikTokra is feltöltött. És bumm, felrobbant az internet, nevet. Az első tízezer lájknál és követőnél még izgult, de alig néhány óra alatt felszaladt ötvenezerre, és csak nőtt és terjed a videója. Nem volt már megállás, idegenek készítettek saját tartalmakat a hangja felhasználásával. Így hát újat forgatott, és azóta is, ha inspirációt érez magában, kamera elé áll, és olykor órákon át dolgozik, hogy meglegyen az a néhány másodperces vagy perces felvétel.

„Legnagyobb célom az életemben, hogy minél jobban kikerüljek a komfortzónámból. Régen nem mertem videózni, mert attól tartottam, hogy belekötnek a kinézetembe. A súlyomba, a származásomba, bármibe. Nem szerettem a hangomat visszahallani egy felvételről, meglátni magam egy képen. De bebizonyosodott, hogy nem törvényszerű ennek így lennie. Alig kapok kritikát a külsőmre. Hát elfogadtam magam. Azzal, hogy minél többet videóztam, megszerettem az embert, aki vagyok”.

Míg mesél, mosolyog. Hatalmas önismereti utat tett meg, számára a TikTok terápiás tér volt. Tudja, hogy a puszta jelenléte üzenetértékű a felületen. Hiszen hozzá hasonlóan sokan küzdenek az önelfogadással, sok ember számára trauma a testkép, az identitás, ezért is próbál a maga egyszerű valójában jelen lenni. Mert semmi sem lehet annyira komoly, hogy az ember eltékozolja, vagy csak félig élje az életét. Nincs az a címke, ami elvehetné a lényeget: a nevetést és a szeretetet. Mert ez minden embernek alanyi jogon jár.

Juci, Kati és Józsi, avagy a történetek, amelyek a mindennapokból pattannak ki

Komoly témákról esik szó, pedig a humor adta a beszélgetésünk kiindulópontját. Hogy a beszélgetésünket valamelyest enyhítse, felkacag: gyerekkorában a nővérével folyamatosan a Szex és New York sorozatot nézte. Ezzel párhuzamosan gyakran töltötte az idejét a két lány unokatestvérével, így naponta hallgatta a nagy szerelmek történeteit, vagy éppen a többórás telefonbeszélgetéseket. Ráadásul ő volt az alibijük, hármas randevúra kellett kísérnie a lányokat, hogy még véletlenül se bukjanak le. Mivel szemtanúja volt a románcoknak, csoda, hogy ma, 10-20 évvel később nem esik nehezére azokat kisvideókban feldolgozni?

Ezért is alkotta meg a Juci, Kati és Józsi karaktereket. A szőke parókás lányokat, akik az élet nagy problémái közepette próbálnak túlélni. Ha ránézek, akaratlanul is eszembe jutnak ezek a borostás lányok, akiket Márk alakít, és akárhányszor róluk esik szó, hangosan nevetünk a kávézó teraszán. Hát még akkor, amikor bevallja, tulajdonképpen minden történetet a környezetéből merít, és Juci – már ami a nevét és néhány jellemzőjét illeti – a nővére maga.

Tény, hogy felnagyítja a történeteket, de kiindulópontja minden esetben a valóság. Talán ezért is vágott bele félve: sokat foglalkoztatta, hogy a családja és a környezete mit fog szólni ezekhez a paródiákhoz, és azon is aggodalmaskodott, hogy mit mondanak majd arra, hogy parókát visel. De mindenki jól reagált, és kiderült: a vicc, a nevetés fontosabb része a kapcsolatoknak, mint azt elsőre gondolnánk. Összeköti és szorosan tarja az embereket, illetve enyhíti a túlgondolást.

A tartalomgyártók rengeteget dolgoznak

Hiába a sokezer követő, Márk továbbra is recepciósként dolgozik. Ez a munkája, a videózás meg a hobbija, ami bármennyire könnyűnek tűnik is kívülről, rengeteg munkaórát emészt fel. A néhány másodperces és perces felvételek olykor órákon át készülnek. Márk ugyan nem ír scripteket – mert úgy érzi, hogy ezek nélkül viccesebb és kevésbé erőltetett a mondanivalója –, azért ott van az ötletelés, a megvalósítás, a forgatás, ami olykor napokig is tarthat. Majd a vágás, a bejegyzésszöveg, és utólag a hozzászólások moderálása. Nem dolgozik körülötte komoly csapat, mindent egyedül végez.

A tartalomgyártók láthatatlan munkájáról kevés szó esik, mindenki csak a csillogást látja. Igaz, van pénzkereseti lehetőség a videózásban, de Magyarországon csak együttműködések révén, a TikTok itthon nem fizet a népszerű tartalmakért.

Ő mégsem mond igent minden megkeresésre, mert csak azt tudja képviselni, ami közel áll hozzá, és csak azután, hogy személyesen kötődik a márkához.

„Ha már reklámot osztok meg, a követőim akkor is szórakozhassanak” – ez a hitvallása. Úgy véli, ez a kulcsa mindennek, azonban a nagy cégek és a tartalomgyártók többsége olykor megfeledkezik a hitelességről, és történet vagy kapcsolódás helyett nyers reklámozásba csap át. „Pedig az együttműködés során nem nézhetjük csak a pénzt, figyelnünk kell arra, hogy a másik fél hozzánk hasonlóan jól járjon”.

Beismeri, sokszor tart szünetet a videózásban. Amikor úgy érzi, hogy kezd erőltetetté válni, lelassul, megáll, és vár, amíg ismét erőre lel. Mindezt azért teszi, mert hálás a követőinek, és nem akar középszerű tartalmakat zúdítani a nyakukba.

„Talán nem is tudják, de sokat segítettek nekem lelkileg. Nekik köszönhetem, hogy az ítéletektől való félelmemet sikerül elengednem. Így most már olyan dolgokat teszek, amiket eddig nem mertem, és ezért nagyon hálás vagyok”.

Elérzékenyítő ez az oda-vissza kapcsolódás, ami Faragó Márkot és azt a közel 200 000 embert összeköti. Mintha velünk élne otthon, humoros történeteivel beszivárog a mindennapokba. De azt ritkán vallja be egy tartalomgyártó, hogy a követők is képesek a jelenlétükkel és bátorító szavaikkal megváltoztatni egy teljes életet. Ha van valami, ami ebben a dübörgő és mindent elsöprő közösségi médiában valóban jó és valóban tiszta, akkor ez az. Az önelfogadásra és önszeretetre biztatás.

A naiv Juci, a szerelmes Józsi, a markáns Kati továbbra is ott élnek benne, de Márk már nem bújik a karakterek mögé. Ma már el meri mondani, meg meri mutatni: így elég. És tény, hogy nem lehet mindent komolyan venni, de a beszélgetésünk után úgy érzem, egyvalamit igenis muszáj: az ember megtanulhatja, hogyan szeretheti önmagát. És ezzel másokat is taníthat. Méghozzá a legfontosabbra.