„Nem vagyok már hajléktalan, sem árva. Nevelő vagyok, családsegítő” – Dávid bácsi története

Ha most maradna egyedül, ha most csúszna mélyre, akkor sem félne. Megoldaná, mint ahogy eddig bármikor. Magabiztos, szinte szárnyal, úgy mesél a lakhelyéhez közeli parkban. Egy hónapja költözött Budapestre, a hivatástudat szólította ide. Különben is: erről szól az élete, a változás szeretetéről, önmaga megbecsüléséről és a másik ember felemeléséről.

Gyerekként próbált a nevelők kedvében járni, de az a gyerek, aki folyton azt hallja, hogy „túl eleven”, „túlságosan rossz”, telis-tele lesz bizonytalanságokkal. Ha ehhez még társul a folyamatos „nem kellek senkinek” érzés, amit az elhagyás vált ki, illetve a visszaélésekből származó rengeteg trauma, akkor jókora hátizsákkal indul a nagybetűs életbe. Nem panaszkodik. Nem keresi a sajnálatot. Csak azt szeretné, ha értenénk: mindennek így kellett lennie, okkal történt minden az életében. És hogy hálás – a legnehezebb évekért is. A távolba néz, kellett neki ez a tapasztalat, a hajléktalanság, az útkeresés, a mélyre csúszás, mert mind ide vezetett: a felemelkedéshez. 

De nehogy azt gondoljuk, hogy ez róla szól! Nem akar ő példakép lenni, „bezzegembert” játszani. Hogy honnan hová jutott és milyen nagy utat tett meg, az szinte lényegtelen, egyetlen feladata van: ott lenni azok mellett, akiknek az élete bizonytalan. A kicsik, az elhagyatottak mellett. És noha a sorsa akár tanítójellegű is lehet, nem dobálózik nagy szavakkal, mert tudja, a gyerekek sokszor a végsőkig mennek el, határokat feszegetnek, és saját bőrükön tanulják meg, hogy mi számukra a jó. Ő is ilyen volt. Közben persze szükségük lenne megtartó környezetre, ez az, ami hiányzott az ő életéből, és amit most megadna nekik. 

A földet nézi, odébb rúg egy követ. Az iskolában zacisnak csúfolták. Ez nagyon fájdalmas volt számára. A származásával sokkal kevesebbet bántották, mint a helyzetével. Pedig egyikről sem tehet.

Azonban a papírokon sokféle címke szerepelt róla. Roma származású, állami gondozott, hiperaktív, hajléktalan, és szinte minden visszaélés elszenvedője – sorolja a jellemzőit, amiket nem hord már magán. Eltartja magától a történteket, ezek csak címkék, események, dolgok, amikre nem volt hatása, csak úgy megtörténtek vele, és amiket mind-mind feldolgozott már. A terápiának és a tapasztalatainak köszönhetően ma a gyerekekhez több szálon tud kapcsolódni. Számára nagyon fontos, hogy kezdetektől fogva kinézze belőlük a legjobbat. Mindegy, hogy milyen családból származnak, milyen előélettel és mi mindent tettek, nem akar ítélkezni, helyette hallgatni és érteni akarja őket. 

Támogató és elhivatott felnőttek nélkül a gyermekvédelmi rendszer összeomlik

A park, ahol járunk csupa madárcsicsergés. Meleg van, emberek sétálgatnak körülöttünk, de Dávid, mintha észre sem venné, csak mesél és mesél. Olykor mások is meghallanak egy elejtett szót vagy mondatot, látom a csodálkozó tekinteteket. Megszokta, hogy körülötte mindig vannak, szinte sosincs csend, csak zsibongás és tucatnyi kíváncsi szempár. Életében először most van úgy igazán egyedül, szobát bérel a fővárosban, pár hete kezdett az új munkahelyén.

Az eddigi tapasztalatai jók, sehol egy kiégett szakember, a vezetőség figyelmes, az alkalmazottak őszintén beszélhetnek az élményeikről. Úgy érzi, jó helyen van. De egy kicsit a „másik oldalra került”, oda, ahol sok-sok érzéssel kell megküzdenie a szakembernek. A budapesti Család- és Gyermekjóléti Szolgálatnál családsegítőként azt kell megelőznie, hogy a gyerek a rendszerbe kerüljön. Nagyon kemény helyzetekkel találkozik: elhanyagolás, bántalmazás, amelyek egy részét csak gyerekkiemeléssel oldhatják meg. 

„Magyarországon rengeteg gyerek él rossz körülmények között, rengetegen kerülnek otthonba, kevés a férőhely, és kevés az elhivatott nevelőszülő is. A rendszer túlterhelt, sok a kiégett, alulfizetett szakember. Nem hibáztathatunk egyetlen intézményt. Államilag kell javítani ezen”

– mondja.

Pedig annyira fontos lenne, hogy a lakásotthonokban vagy a nevelőszülőknél a gyerek megtapasztalhassa a biztonságot! A valahova tartozás érzését, azt, hogy bízhat a felnőttben. Egy állami gondozott életéből ezek mind hiányoznak, és ha senki sem érkezik, aki támogatná, akkor felnőttként is hiányérzete marad. Illetve nem fog tudni megfelelően működni. Ő sem tudott, néz a szemembe, de nem akar szabadkozni, nem akarja a múltbéli sérülésekkel magyarázni a tetteit és azok következményét. Mégis tudnom kell, hogy nehéz volt az otthonból egyszer csak a semmibe csöppenni. A nagy szabadságba, ami után annyira áhítozott. Hetek alatt tűnt el az összekuporgatott pénze, az a kevés pótlék, ami az évek folyamán összegyűlt, és került egy olyan ördögi spirálba, ahonnan már nem is látta a kiutat.

Mondhatják, hogy az otthonteremtési támogatást lakásvásárlásra is fordíthatta volna, de ez az összeg 20 éve változatlan, ráadásul a zsebpénz is 20 éve ugyanannyi, mint ma. Az állami gondozott gyerekeknek egyre nehezebb.

„Gyerekkoromban sajnos nem volt olyan felnőtt mellettem, akit úgy szerethettem volna, mint a Nutellát”– huncut mosoly van a szája szélén, látszik, hogy tetszik neki ez a hasonlat. Felnőttként talált rá arra az emberre, aki először nézett rá úgy, mint akiben van jövő. Kriszti nem kérdezett. Csak ott volt, amikor már maga sem tudta, hogyan tovább.

„Remélem, méltó vagyok a szeretetre”

„A hajléktalanszállón ismertem meg Krisztit, a szenvedélybetegek részlegén találkoztunk. Átlátott rajtam, észrevette, hogy törékeny ember vagyok, aki csak arra vágyik, hogy valaki megfogja a kezét, bátorító szavakkal tartsa benne a lelket. Minden jót megtestesített, amiben korábban nem hittem, még akkor is mellettem maradt, amikor harcoltam ellene, hazudtam neki vagy éppen kerültem őt”.

Súlyosak a szavai. Érzelemmentesen beszél, ahogy csak az tud, aki megharcolt a démonjaival, szembenézett a fájdalommal és helyére tette azt. Jó mélyre egy dobozba, a lelke egy szegletében. Néha előtör, persze, újból és újból szembe kell nézni vele, de már nem határozza meg az életét.

Ehhez kellett a megfelelő szakember, nem győzi hangsúlyozni, mennyire fontos a támogató jelenlét a gyerek életében. Krisztitől tanulta meg azt is, hogy nem vállalhat sorsközösséget, a tapasztalat amennyire előny, éppen annyira hátrány is. Hiába a kezdeti lelkesedés, az összes gyereket és a teljes világot nem mentheti meg, de arra van lehetősége, hogy ott, ahol éppen van, egy kis örömöt adjon és biztonságot nyújtson a rászorulóknak. És ez a legfontosabb.

„Nem vagyok már egy közülük. És már nem is tekintek árvaként magamra. Felnőtt vagyok. Nem azért lettem nevelő, hogy azonosuljak velük, hanem azért, hogy segíthessek”. 

Az, hogy nem veszi magára a gyerekek fájdalmát, nem jelenti azt, hogy érzéketlen. Ha kell, velük sír, velük nevet, de nem azért, mert vele is megtörténtek hasonlók, hanem azért, mert senkivel sem szabadna ilyen mértékben visszaélni. És Dávid kötelességének érzi, hogy az elszenvedett traumákon valamelyest enyhítsen, még ha a sorssal kell is dacolnia közben. Nem csoda, hogy a gyerekek rajongásig szeretik.

„A gyerekek érzik, hogy értük vagyok és nem fölöttük. Könnyen kialakul köztünk a kötődés, még ha nem is ugyanaz, mint egy családban. Ha a gyerek bízni kezd, könnyebb fejleszteni, segíteni. Remélem, méltó vagyok a szeretetükre”.

Az állami gondozott gyerek 18 éves kora után a semmibe lép: vagy zuhan, vagy megtartják

Amikor a fiatal betölti a tizennyolcat, véget ér számára a rendszer. Nincs több reggeli ébresztés, napirend, nevelői jelenlét. A gyerek, akit eddig neveltek – vagy legalábbis felügyeltek –, hirtelen felnőtté válik. Aki már kint van, azt mondja: ez nem átmenet. Ez zuhanás. Vagy van valaki, aki elkap, vagy nincs.

„Nekem nem volt kapcsolatom a szüleimmel. Nem ismertem őket. Talán jobb is így”. Hosszan néz a szemembe. A hangja nem panaszos. Inkább tárgyilagos. „Van, hogy a szülő csak visszaránt. Mert mire egy gyerek elkezdene hinni magában, jön valaki a múltból, és mindent lerombol. Nem szándékosan. Néha csak megszokásból.”

Dávid ma már tud beszélni erről, de nem mindig volt így.

„Öntelt voltam. Azt hittem, én tudom jobban. Kikértem magamnak, hogy ne szóljon bele senki”.  Ez a hozzáállás vezette el oda, hogy egy időre hajléktalan lett. De furcsamód nem bánja. 

„Leépítette az egómat. És az alatt találtam meg önmagam.”

Aki az utcán él, hamar megtanulja, hogy nem mindig biztos a másnap.  Vagy ha mégis, keményen meg kell dolgozni érte – naponta százszor is újrakezdeni. „Nem tudom, mi tartott meg. De nem tudtam feladni. És ez elég volt ahhoz, hogy továbbmenjek”. Megrándul a szája széle.

Dávid ma magabiztosnak tűnik, de ő is tudja, hogy az élete mindig csak egy hajszálon múlt. És ezzel nincs egyedül. Az állami gondozott fiatalok sorsa sokszor azon dől el, hogy az utolsó pillanatban jön-e valaki, aki kimondja: „nem vagy egyedül”.

„Az állami gondozásban élő gyerek tudja, hogy egyszer vége lesz. És azt is, hogy utána nincs hová menni. Ez nagyon ijesztő. A nagy szabadságban a világ egyszerre válik túl naggyá és túl üressé. Az ember békében él, ha tudja, hogy ott a biztos háttér, amihez mindig visszatérhet, de ha semmi sincs, ami vár, az rettenetes. Mi mégis hová mehetünk, ha baj van?”.

A kérdése hallatán összeszorul a gyomrom. Mennyivel könnyebb az élet a tudattal, hogy mindig van, hová hazatérni. És milyen ködös lehet a létezés azzal az érzéssel, hogy bármi történik, se gyökerünk, se otthonunk, egyedül vagyunk. Csak magunkra számíthatunk.

Talán egy kicsit korán engedik el a kezüket, vagy ha nem is korán, de hirtelen. Bár Dávidnak meggyőződése, ha nem engednék, akkor is ellöknék magukat, mert „a gyerekotthon börtönnek tűnik. Ott mindenki arra vár, hogy elérje a tizennyolcat. A nevelők 24 óránként váltják egymást, mindnek más a szabályrendszere, az elvárása és a hangulata. A gyerek csak alkalmazkodik. Aztán kifullad. Mert ez a közeg nem otthon. Inkább egy állomás, ahol senki sem marad sokáig”.

Ezzel szemben azoknál a nevelőszülőknél, akik hivatástudattal vállalják a feladatot, egyfajta szabályrendszer van, családi rítusok, szokások, amelyekhez könnyebb kapcsolódni. Díjnyertes kutatása is erről szól.  

Az alapképzés folyamán azt vizsgálta, hogy mennyire határozza meg a gyerek személyiségét, jövőképét, tanuláshoz való viszonyulását, a társadalomba való beilleszkedését az, hogy melyik ellátástípusban nő fel, lakásotthonban vagy nevelőszülőknél. És megállapította, ha a nevelőszülő belső indíttatásból, hivatástudattal végzi a munkáját, akkor jobb esélyt ad, mint a lakásotthonok. Ezért is szomorú, hogy pont a nevelőszülőkből van hiány ma Magyarországon.

A mesterképzésen tovább vinné a témát, szeretné felderíteni, hogy milyen módszerekkel javíthatók a lakásotthonok, és mi kell ahhoz, hogy a lehető legtöbbet és legjobbat hozzák ki a gyerekekből. Elégedetten az égre néz.

„Szerencsés, aki a hivatásáért élhet”

„Úristen, ez az én életem!” – csapja össze a tenyerét, és a hangjában van valami gyermekien tiszta. Aztán szinte szégyenlősen hozzáteszi: „szerencsés, aki a hivatásáért élhet.” Ma már érti, hogyan jutott el idáig. De egykor nem gondolta volna, hogy lehet ilyen messzire menni úgy is, ha az ember nem kap útravalót. 

„Az első emlékem az óvoda. De az is inkább csak egy érzés. A folytonos üresség. A gyerekkort nem kapom vissza. A szerető családot sem. De a jövőben még lehet egy családom, szeretnék egyszer nevelőszülő lenni.”

Hiába indult hajléktalanszállóról, tanult pincérszakmát, dolgozott gyárban, és szerezte meg az érettségi diplomát esti oktatás folyamán, közben valami csendesen formálódott benne. Egy tanfolyamon hallott először a mentálhigiénéről, a pszichológiáról, és a felismerés lassan megérkezett: gyerekekkel akar foglalkozni, olyanokkal, mint amilyen ő is volt valamikor.

Ezért tanult hajnalban és késő este, minden nap egy kicsit többet. A Van Esély Alapítvány és egy támogató segítette ebben: lett laptopja, történelemből külön tanára. Az év végére színötös bizonyítványt szerzett. Így felvették az egyetemre, szociálpedagógiára. Az első napján már jelentkezett is önkéntesnek egy lakásotthonba. Nem habozott. Tudta, honnan jön. És már azt is, hová tart.

Azóta a módszere változatlan: szeret, csupán ennyit tesz. Mert tudja, mekkora hiányt hagy, ha nem jut belőle. Azért dolgozik, hogy másoknak ne kelljen ugyanazokon a mélységeken átvergődniük, mint neki. Hogy ne felnőttként kelljen a darabjaikat keresgélniük, hanem gyerekként kapjanak esélyt rá, hogy ismét egésszé váljanak.

Tudja, mennyi erő kell ehhez. Tudja, milyen könnyű elbukni, ha nincs, aki megfogja a kezed. De ha egyetlen gyerek is azt érzi mellette, hogy fontos, ha valakiben netán fellobban egy szikra, már megérte.

Mert lehet ezt másképp is. Ő most ezt mutatja meg. Csendben. Kitartóan. Nutella mértékű szeretettel.