A ringtől a romokig: LomMáté és bontósbrigádja újraépíti a munkásemberek méltóságát

Ha nincs meg a tartógerenda, bontás közben összedőlhet a ház, mondja Máté a beavatottak nyugalmával, amint az üres lakásba érünk. Még bent sem vagyunk egészen, máris állványt emelnek, és csákányt vernek a mennyezet alá, a pirossal megjelölt falba. A por gyorsan belepi az ablakszemeket, az arcunkba kavarog. Akárcsak a feszültség.

Régi ház ez. Máté szerint előfordul, hogy ezekben a háború után újraépített lakásokban már nincsenek tartógerendák, pedig alapvető szerepet játszanának az épület stabilitásában. Azonban a második világháborús bombázások következtében sok budapesti lakást kellett tatarozni, és nem mindig volt lehetőség vagy megfelelő szakértelem, hogy még ezeket is visszahelyezzék. Így egy rossz mozdulat, és azt a teljes lakóközösség bánhatja.

„Itt nem lehet hibázni” – mondja, és megkopogtatja az üres falat. A lakás idegen. Sötét, nyirkos, megrogytak a szobái. Hosszú ideje nem lakhatja senki, pedig az elhelyezkedéséből és stílusából ítélve valamikor nagypolgári otthon lehetett, és annak megfelelően előkelő, divatos is.

Ha nem tudnám, hogy egy munkanapon járunk, fejvesztve rohannék kifelé, de Máté és a csapat jelenléte valahogy helyrebillenti az egyensúlyt. Szakértelemmel dolgoznak, még arra is jut idejük, hogy beavassanak: az I-gerendák a falak felső részébe vagy a födémszerkezetek alá kerültek beépítésre, hogy elosszák a falakra nehezedő terheket. Ugyanis a tégla önmagában nem mindig bírja el a födém súlyát, ezért van szükség ezekre az erősítésekre. De, ha a gerenda nem megfelelő állapotú, vagy egyáltalán nincs meg, az épület statikai egyensúlya könnyen megbomolhat, ami akár az egész ház részleges vagy teljes összedőléséhez is vezethet.

Éppen ezért minden bontási munka előtt kiemelten fontos statikai felmérést végezni, feltérképezni a teherhordó elemeket, és szükség esetén aládúcolással vagy megerősítéssel biztosítani a szerkezet stabilitását.

„Sokan azt hiszik, ez csak pusztítás. Csákány, törmelék, zaj. Azt gondolják, ez a munka azoknak az embereknek való, akik semmi másra nem kellenek. Bele sem gondolnak, hogy mennyi minden múlik rajtunk”

– a munkások felé néz, akik meg sem állnak, mindenkinek feladata van és azt végzi is rendületlenül. Most Sanyi a soros, ő bontja a hatalmas falat. Csak úgy pattog a vakolat, hullanak a téglák minden egyes csákányütésre. Visszhangzanak az üres szobák.

Zajos munka – húzom be a nyakam, de a fiúk, mintha meg sem hallanák, meredten fürkészik a mennyezetet. Örömujjongásban törnek ki, amint a téglák között felbukkan a vas. Ilyen ez, a rombolás hangos, koszos, zavarja a szomszédokat, de mit tehetnének? Valakinek ezt is el kell végezni, legyintenek és már nyitják is a zsákokat. Egy tartja, kettő lapátolja a sittet, és térülnek-fordulnak a több kilós törmelékkel.  Sokszor lift nélkül, a harmadik-negyedik emeletről cipelik le a nehéz zsákokat, olykor kettőt is egyszerre, hogy haladjon a munka. Nem akarják, hogy szemét maradjon utánuk.

Ezeken a napokon két zsáktöltő és -szállító, illetve két bontó dolgozik, Máté meg a stratégiát dolgozza ki, egyeztet, vonalban van a kivitelezővel és ha vannak szabad percei, szerszámot ragad, beáll a többiek közé. Ő sem riad vissza a lapátolástól.

Ahogy nézem őket, csak az jár az eszemben, hogy van bennük valami időtlen. Ők azok, akik a kezdetnél és a végnél is jelen vannak. Akik ismerik az épületek múltját, és a jövőbe látnak, miközben kezeik között a régi darabokra hull.

Nincs olyan, hogy fontosabb vagy kevésbé fontos. Csak munka van, amit el kell végezni

A LomMáté csapat összetétele már 15 éve változatlan, de a létszám mindig más és más, ez a munka összetettségének függvényében alakul. Máté külön bontó és egy lomtalanító csapattal dolgozik együtt, 5 állandó emberrel, és 15 várólistással. Segédekkel, akiknek kiszervezi az alkalmi munkát. Többségüket ismerni már a TikTokról, ahol kendőzetlenül nyilvánulnak meg a tapasztalataikról. Kemény munka az övék. Tetőtől talpig porosak. A szempillájuk, a hajuk, az összes ruhájuk, és még a bőrük is. Hozzászoktak, nem zavarja őket.

„Nem fontosabb más munkája, mint a miénk. Ez a munka nem szégyellnivaló. Sőt: a munka, legyen az bármi is, nem szégyellnivaló. Aki termel vagy szolgáltat, ne érezze kevesebbnek magát”

Máté az ablakhoz áll, letörli a port a tenyeréről, nézi a siető tömeget.

A kívülállókat valahogy jobban foglalkoztatja a helyzetük, mondja. Sokan elkerekedett szemekkel bámulnak rájuk, ha koszos munkásruhában mennek ki ételért vagy vízért. Vannak, akik megvető pillantásokkal méregetik őket, és olyanok is akadnak, akik szóvá teszik, hogy „azért kell tanulni, hogy ezt a sorsot elkerülje az ember”. Mintha tudnák, hogy ki mennyit tanult, kinek milyen élete volt, mielőtt ezt a munkát megszerezte. És hogy ki mennyire szereti azt, amit csinál.

Merthogy ők, a LomMáté csapat valóban szeretik a bontást, lomtalanítást, takarítást. Sosem volt ilyen munkahelyük, ahol ennyire megbecsülné őket a főnök, és ahol közösségben érezhetik magukat. Egészen addig, amíg be nem álltak a csapatba, nem tudták, hogy milyen érzés a valahova tartozás. A kirekesztést, a megvetést, a rossz döntéseket és azok következményeit viszont annál jobban ismerték. Ezért sem foglalkoznak a rosszalló megjegyzésekkel, tudják, hogy azok sosem róluk szólnak, hanem a másik emberről, arról, aki nincs rendben önmagával.

Az ilyen ember, ha rájuk néz, csak barnabőrű, középkorú férfiakat lát. Akik ráadásul még koszosak is. És működik a sztereotípia: máris azt gondolja róluk, hogy veszélyesek.

„Nem szomorkodunk mi ezen. Folyton vicceskedünk, jól érezzük magunkat. Szerencsések vagyunk, hogy itt vagyunk egymásnak, jó a közösség. Mi nem akarunk panaszkodni a hátrányos helyzetünkre. Nem is érezzük azt, mert közvetlenül nem nyomnak el minket, direkt módon nem is bántanak. A többi meg: lepereg”

– jár a kezük, egy percig sem állnak meg, úgy válaszolnak a kérdéseimre. Szerintük az emberek többsége azért bánt, mert buta. Irigy. Gonosz. Az ilyenekkel meg nem érdemes vitatkozni. 

„Az az ember, aki arra büszke, amiről nem tehet, vagy éppen amiatt szégyenkezik, amire nincs ráhatása, az bolond”

– mondják. És igazuk van.

Hogy ez lett volna az álmuk? Dehogy. De nem volt más munkalehetőségük. Mivel próbálkozásaik ellenére sem kaptak esélyt máshol, vállalták azt, amit senki nem végezne el. És elégedettebbek, mint valaha: végre egy olyan közösségben dolgoznak, ahol a tisztelet és a megbecsülés alap, és munkájukhoz méltó fizetség jár. Ez hatalmas hajtóerő.

„Imádom. Szeretem. Barátom. Testvérem” – fordul ki az ajtón Miklós, miközben egy gyors pihenőt tart. Az erkélyre megy felszusszanni. Neki ez a csapat egy biztonságos burok. És nemcsak neki, hanem a többieknek is. Itt nincs gyűlölködés, védelmezik és támogatják egymást, és van valami fanyar öröm abban, hogy együtt nevethetnek a rasszista megjegyzéseken. Mint mondják, egyáltalán nem érzékenyek semmilyen előítéletre. Mi több: bármikor elnevetgélnek akár egy rasszista viccen is, mert úgy vélik, az a rasszista, aki megsértődik rajta.

„A vér szerintiség nem sokat számít. Én megválogattam a családtagjaimat. Gondolkodás nélkül megszakítom a méltatlan kapcsolatokat. Ha az ember nem boldog, minek?” – csatlakozik hozzánk az erkélyen Máté, és értjük, mire céloz. Megtalálták egymást. Elkötelezett emberei vannak, a kiérdemelt kapcsolatokban hisz. A sokéves munka-baráti kapcsolatokban.

„Felnővünk, becsukjuk az ajtót, és onnantól kezdve csak magunkra számíthatunk, illetve azokra, akiket kiérdemeltünk magunk mellé. Nem mutogathatunk vissza mindig a gyerekkori traumáinkra, a rossz tapasztalatainkra, mert mindenkinek lehetősége van fejlődni”

És úgy tűnik, nekik sikerült megfejlődni a legnehezebbet. Hogy rengeteg rossz döntés, hirtelen harag és fájdalom árán? Lehetséges. De mostanra sokkal előrébb tartanak az önismeretben, mint sokan mások. 

Profi sportolóból lomtalanító: nem minden kudarc, ami kívülről visszalépésnek tűnik

Paulovics Máté a ringből hozta át az állóképességét a vállalkozói életbe. Kétszeres országos bajnok, több mint húszszoros super fight győztes. Első magyarként jutott ki egy olyan thaibox realitybe, ahol 18 ország legjobbja csapott össze. De nem a hírnév vonzotta, hanem a tisztánlátás, az, hogy mozgás közben fegyelmezheti a testét és a lelkét. Számára minden az önuralomról szólt.

30 mérkőzésből 25-öt nyert meg. És a sportolói karriernek tulajdonképpen úgy lett vége, hogy a munka lassan beszivárgott az életébe: 23 évesen vállalta be azt a svéd mérkőzést, ami áttörést hozott az életébe, egy vállalkozó ugyanis felfigyelt rá és munkalehetőséget ajánlott neki.

Addig minden éjszaka kidobóként dolgozott egy klubban, nappal ételt szállított, mellette napi kétszer edzett, így készült fel a mérkőzéseire. 

„Saját tehetségemből elértem mindent, amit tudtam, az, hogy kétszer is magyar bajnok lehettem, az én szintemen nagyon nagy dolog, de világviszonylatban kevés volt”.

Egyenes a tekintete, az arca mozdulatlan. Nem bánkódik, mert tudja, hogy jól alakult az élete. A váltásnak köszönhetően törhetett be az ingatlaniparba. A svéd munkának hála sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy eszközöket vásárolhatott a társával, a KP Homebest Petivel közösen, és elkezdhettek önállóan dolgozni. Így lettek kivitelező- és ingatlaniroda tulajdonosok. Egy egész cégcsoport.

Mások persze nem mindig ezt látják. Sajnálkoznak, értetlenkednek, amikor megtudják, hogy profi sportolói karriert hagyott a bontás és lomtalanítás koszos világáért. Mosolyog, mert tudja, hogy ez butaság, felszínes feltételezés. Mert ez nem kudarc, hanem egy megoldáskeresésből jött vállalkozási lehetőség volt. Szinte a semmiből pottyant az ölébe, és jövedelmezőbb, izgalmasabb, mint eddig bármi az életében.

„Amikor elkezdtünk ingatlanokkal foglalkozni, azt vettük észre, hogy a lomtalanító és bontó csapatokkal folyton probléma van. A leggyakoribb az volt, hogy el sem jöttek, de ha mégis megjelentek, akkor elvitték az értékeket, a bontásért kis árat kértek, majd félbehagyták, mert nem jöttek ki a kért összegből. És rájöttem, hogy hiányzik Magyarországról a jó, a megbízható bontós brigád. Szinte az összes befektető szenvedett attól, hogy a munkások linkek, hazudnak, tiszteletlenek a szomszédokkal szemben. Hát megalakítottam egy olyan csapatot, ami hiányzott itthonról. És azonkívül, hogy betartjuk a szavunkat, semmi mást nem teszünk”.

Büszkén mesél, a fiúk közben tüsténkednek, de bármennyire nehéz is a munka, mindnek látni a mosolyt a szája szélén. Ők is elégedettek, végre nem vetik meg őket, hanem egyenesen akarják a szolgáltatásaikat. Fontosak lettek, azok után, hogy sokáig senki sem vette észre őket, és ha mégis, csak elutasítást kaptak.

„Azt mondták, hogy elment az eszem. Míg mindenki halad előre, én egyre lejjebb csúszok. De tévednek, akik azt gondolják, hogy ez a munka mindennek az alja.”

Bólogatok. Ez a nulladik pont, de legalábbis a legelső. Ott vannak, ahol kezdet és vég találkozik. Elrugaszkodott gondolat ez egy poros építkezésen, de a munkájuk nélkül egy kórház vagy egy iskola sem épülhetne fel, de még a hétköznapi lakások vagy házak sem újulhatnának meg. Ha ők nincsenek, nincs kényelmes otthon, a nagy álmok nem valósulnak meg. Minden velük kezdődik. És velük is ér véget. 

Ugyanakkor az is mellettük szól, hogy a csapat nemcsak a bontáshoz és lomtalanításhoz ért, hanem egyéb mesterségekhez is. Van köztük vízszerelő, kőműves, villanyszerelő, így munka közben már a szakemberek keze alá dolgoznak, megkönnyítik a további teendőket. És emellett még a lakást is tisztán hagyják maguk után.

„Nem vagyunk a legolcsóbbak. De árgaranciával dolgozunk. Bármi történik közben, azért mi vállaljuk a felelősséget. A munkafolyamat közepén nem kérünk még több pénzt. Én személyesen mindent felmérek, pár órán át számolgatok, és egy korrekt árajánlatot adok, ez a végső ár. Bármi történik, annyi lesz”.

Már a zsákot tölti, úgy sorolja, hogy a csapat 50 százalékkal csökkenti a munkaidőt. A 8-10 napos munkát 4-5 nap alatt fejezik be, annyira gyorsak, hatékonyak.

Van, hogy a szomszéd lecigányozza őket csak azért, mert a munkájukat végzik

Máté szerint fontos a lakókkal való kapcsolattartás, mert a járványhelyzet óta megváltozott a munkavégzés módja Magyarországon. Rengeteg az otthonról dolgozó ember, és ők délelőttönként rákényszerülnek arra, hogy a bontást hallgassák. Ez viszont nem a bontósok hibája, mi több: senkinek sem a hibája, mert ezt a munkát, bármennyire idegesítő is a kívülállók számára, el kell végezni. Nincs apelláta. Mégis előfordul, hogy nagy lendülettel rúgják rájuk az ajtót. És haragszanak, dühöngenek. Válogatott szitokszavakkal illetik őket. Arról nem is beszélve, hogy sokszor furcsa dolgokkal állítanak oda, mondván, hogy a csapat számára ez érték lehet. De kérdés nélkül, szánalomból adni valakinek dolgokat nem más, mint burkolt rasszizmus.

„Ha a szomszéd lecigányoz minket, mert hangosak vagyunk, az nem feltétlenül a mi elnyomásunkról szól. Az tulajdonképpen róla szól, őt minősíti, mert mi ugyanúgy elvégezzük a munkánkat, megkapjuk a pénzünket, ha mondja, ha nem”.

Máté mosolyog, látszik rajta, hogy a rasszizmus harcát megvívta magában, nem foglalkoztatja mások butasága. De az már őt is feldühíti, hogy a politikai réteg elnyomja a termelői és szolgáltatói réteget Magyarországon. És emiatt nagyon nehéz ma vállalkozni az országban.

Kezdetben ő is azt hitte, hogy az első szép óra vagy az első luxusautó lesz a legnagyobb eredmény, amit csak elérhet. Tárgyak, amik az üzleti sikerről tanúskodhatnak, de amint az életét megvizsgálta, rájött, a drága holmik az első tíz legjobb élmény között sem szerepelnek.

„Kicsit szánakozva nézek azokra, akik csak magukra költenek, és mutogatják a világnak, hátha ettől jobban imádják majd őket. Szerencsés helyzetben vagyok, mert én a teremtő energiából többet kaptam, mint más ember. Életem legszebb napjának máig azt tartom, amikor a bullterrier mentés elküldött vidékre egy kutyaért, és amíg megmentettem őt, hátul észrevettem egy másik kutyát is, így azt is magammal hoztam. Aznap két életen is segíthettem”.

Méghogy marcona a bontós brigád! Máté emberei munka után kutyákon segítenek

Máté kisgyerekkora óta felelősséget érez a bolygóért és az állatokért, és ha kell, messzire megy értük. Szedett már szemetet az Amazonasból, mentett már kutyát Peruban, de itthon, Magyarországon is elkötelezett támogatója több kutyamenhelynek.  Természetesen nem egyedül, mert példája láttán a munkatársai is csatlakoztak az állatvédő akcióihoz, így egy kemény nap után még marad energiájuk arra is, hogy teherautóba pattanjanak, kutyatápot és takarókat gyűjtsenek, kutyamenhelyekre látogassanak, máskor meg szalmabálákat visznek és szórnak szét a kennelekben. Hangoztatják, ahol csak tudják, hogy a menhely egy kincsesláda, és nagy hiba fajtatiszta kutyákat vásárolni, amikor megszámlálhatatlan állat szenved, sanyarog.

„A tenyésztők munkájára jelenleg nincs szükség. Az állatmenhelyeken szuper kutyák vannak, ezért biztatjuk a követőinket, hogy menjenek kutyákat sétáltatni. Az nem lehet, hogy ezek a csodálatos életek elpusztulnak a rácsok mögött, és valaki máshol a tökéletes kutyákat szaporítja. Mégis mi a tökéletes? A fajtatiszta? Te fajtatiszta vagy? Én az vagyok? Ő az? Különbözőek vagyunk és ez tesz minket egyedivé, állatot és embert egyaránt. Hát miért akarnánk ugyanolyanok lenni?”.

Máténak határozott véleménye van ebben a témában.

Ugyanakkor küldetése olyan embereknek munkát adni, akiknek senki sem adna. Sokan azt hiszik, hogy minden bontó és lomtalanító börtönviselt volt valamikor. Tény, hogy van, akinek kisiklott az élete. De az ember könnyen ítélkezik.

„Sorolhatjuk, hogy ne lopj, ne csalj, ne ölj, és ez működhet is egy jóléti társadalomban. De ott, ahol már gyerekkorban meg kellett harcolni azért az egy pár cipőért vagy kenyérszeletért… hát ott egy kicsit nehezebb. Ki a bűnös? Ha az ember éhes, és azért lop, bűnös. De nem ugyanannyira, mint az, aki élvezetből, hatalomvágyból teszi. Hogy a több mellé még többet szerezzen. Közben meg olyan emberek ítélkeznek, akik kényelemben, szeretetben nőttek fel. Egyetemre jártak, és lenézik azt, akinek se anyja, se apja, intézetben nőtt fel, napról napra élt. Elfelejtjük, hogy amíg nem voltunk abban a helyzetben, nem tudhatjuk, hogy mi mire lennénk képesek. Hozzám az is jöhet dolgozni, aki a társadalom szemében bűnös, kirekesztett. Mert nem a múltja alapján ítélem meg az embert”.

Máté úgy véli, kollektív a felelősség mindenért. Mégis az jellemző a társadalmunkra, hogy külső alapján ítélkezünk és „fajta szerint” szeretünk. Szinte mindenben. „Pedig egy normális ember nem rasszista. Ha mégis, akkor önmagát gyűlöli, és mivel alapvetően gyenge, azt keresi, amit leuralhat”.

Számukra csak egy a fontos: hogy ne ránézésre ítéljék meg őket. Nézzék inkább a munkájukat. Ők úgy élnek, hogy az ítélkezésnek még csak nyoma sincs a mindennapjaikban, de „a napjainkban nagyon trendi túlérzékenységnek sem” – mondja. Ezért vállalnak extrém takarításokat is, és mennek olyan emberek otthonába, akiken már senki nem segítene. Veszélyes hulladékok közt próbálnak jobb életet teremteni a kirekesztetteknek. Örömöt vinni oda, ahol eddig csak elnyomás volt és fájdalom. Mert ez az ember feladata, legyen bontós, lomtalanítós vagy másvalaki: embernek maradni.

Fotók: László Anita