Ahol a nyugdíjas is örömmel dolgozik: a matyodesignban együtt hímez a nagymama az unokájával

Egyszer az ördög elrabolta a vőlegényt, és kijelentette, csak akkor adja vissza, ha a fiatal asszonyka egy kötény virágot visz neki cserébe. De nem volt virág, csak tél és fagy, így a fiatalasszony a saját kötényét hímezte ki, azzal vonult az ördög elé, s az ámulatában menten visszaadta a legényt. Hát így lett a matyóhímzés – mesélik egymás szavába vágva, élcelődve-nevetve a tardi asszonyok, amikor a matyodesign székhelyén, egy takaros parasztházban meglátogatjuk őket. Neni talpig viseletben, Marika nagy munkálatokban. Odakint madarak csicseregnek, macska dörgölőzik a lábunkhoz, nyílnak a virágok. 

A kicsi parasztház hosszan nyúlik el az udvaron, egymást követik a szobái. Hátsó részében – ami istállóból és melléképületekből lett kialakítva – varroda és mosoda működik. A következő helyiségben a drukkózás zajlik, azaz a mintarajzolás, ami Marika fő feladata. Ő készíti elő, majd szervezi ki a munkát az asszonyoknak. A sarokban egy számítógép előtt komoly fiatal lány dolgozik. A webshop rendeléseket fogadja, ő Marika lánya, mondják büszkén, egyike azoknak a fiataloknak, akik a hímzőasszonyokkal szeretnek dolgozni. Az elsőszoba, ami valamikor talán a tiszta szoba lehetett, most bemutatóteremként funkcionál, benne az elkészült ruhadarabok. Mennyezetig érnek a polcok, rajtuk hímzett pólók, pulóverek, poncsók és táskák katonás rendben, csodálatos színekben.

A tardi asszonyok termékei ugyanis szinte teljes mértékben a helyszínen készülnek. Csak az anyagot vásárolják máshonnan, de a tervezés, varrás, mintarajzolás és hímzés mind az ő feladatuk, ráadásul félúton még citromsavba áztatnak, mosnak, vasalnak, címkéznek és csomagolnak is. Kinek-kinek megvan a teendője, szinte érezni a 45 hímzőasszony jelenlétét a kicsi házban.

Pedig többségük otthonról dolgozik. Van, aki a betegsége miatt nem bír kijárni, és olyan is akad közöttük, aki fogyatékossággal élő fiát ápolja odahaza. Ezért a vállalkozás alapítója, Váczi Rozi hozza és viszi a sok munkát. Hetente felkeresi a hímzőnőket, hogy egy-két jó szó és ölelés kíséretében a fuvarozási teendők mellett emberi köteleségeit is ellássa. Figyel, segít, felajánl, megold ott, ahol szükség van erre. Sosem tenne máshogyan – mondja, amikor mellénk telepedik a kicsi padra. Egy szervezetfejlesztő szakember a fejét fogná, ha megtudná, hogy az ügyvezető, a „főnök” folyamatosan autózik az „alkalmazottak” között. De ezen a munkahelyen nincsenek alkalmazottak, ahogyan főnök sincs a szó szoros értelmében. Itt csupán egy helyi kislányból lett vállalkozó van, aki nagyot álmodott, illetve jó sok nyugdíjas, aki talán álmodni sem mert. Míg Rozi elő nem hozakodott a tervével.

A hímzés gyerekkoruk óta kíséri a matyó asszonyokat: Tard, Szentistván és Mezőkövesd őrzi a hagyományt

„Itt mindig van valaki. Ez nyugalmat és békességet ad. Látom, hogy ki milyen munkát végez, milyen színvilágot használ. Hogy van éppen. Érezni, hogy mennyire lelkes a közösség. És még anyagi biztonságot is kapunk”

– mondja Neni, fel-felpillantva a hímzéséből. Csak úgy záporoznak belőle a történetek.

Volt idő, hogy az édesanyja és a most 29 éves unokája is ott hímzett vele a matyodesign falain belül, egyszerre három generáció. Az volt az igazi, töröl ki egy apró könnycseppet a szeméből. Az édesanyja néhány éve elhunyt, Neni azóta vetette bele magát komolyan a matyodesignba. Azelőtt is hívták, játszadozott a gondolattal, de azt akarta, hogy az édesanyja élete könnyebb legyen, hogy előbb az ő boldogsága teljesüljön, így vállalta az ápolását, és mindent lehetővé tett, hogy az idős kezeknek csak egy dolguk maradjon: a matyó hímzés. És az édesanyja hímzett is, hatalmas lelkesedéssel.

„Én csak 5-6 éve vagyok itt, akkor ment el anyukám. Már nyugdíjasként kezdtem a munkát, azelőtt bolti eladóként és boltvezetőként dolgoztam hosszú évtizedeken át” – meséli, és egy büszke pillantással hozzáteszi, hímezni azonban mindig is tudott, kicsi gyerek volt, amikor megtanulta, mert akkor még otthon és az iskolában is gyakoroltatták a gyerekekkel, főként a lányokkal. „Mi még úgy születtünk, hogy tudtunk varrni, hímezni” – nevetnek többen, akik szintén hallgatják, miközben pörög a munka az ujjaik alatt.

„Iskolás voltam, verset kellett tanulnom. Anyukám hímzett, én meg mondtam neki a verset. Közben siránkoztam, hogy nem akarok tovább szavalni. Na, ha nem akarok, tessék itt van, hímezzek, adta a kezembe a kézimunkát, így kezdtem el hímezni. Azóta is inkább ezt csinálom, ez a legkedvesebb nekem”.

Marika sincs ezzel máshogyan, pedig ő negyven éven át dolgozott a helyi takarékbankban. De, amikor csak tudott, hímzett: a gyereknevelés alatt, a munka mellett délutánonként, és amint nyugdíjazták, napi nyolc órában vállalta a munkát a matyodesign-nál. Csöppet sem bánja, hogy a nyugdíjas éveire dolgoznia kell, mert végre azt teheti, amit igazán szeret. Nehogy azt higgyük, hogy csak ő, legyint, itt senki sem dolgozik kényszerből, s ha úgy vesszük senki nem is dolgozik. „Mert, aki ezt szereti, annak ez nem munka, hanem inkább terápia”.

Nevetve jegyzi meg, bár azt nem gondolta, hogy ezt az egészet az a kicsi lány álmodja meg Tardra, akit látott felcseperedni. Noha tény, hogy mindig ott téblábolt a felnőttek között és rajongva szerette a tardi embereket, ez akár üzenetértékű is lehetett volna. 

Rozi szülei ugyanis Budapestről költöztek ki a faluba, ahol néhány éven át tanítókként dolgoztak a helyi iskolában. Így Rozi Tardon született, és 5 éves koráig ott is élt, míg vissza nem költöztek Budapestre. A Borsod megyei kicsi falutól azonban nem bírtak elszakadni: megtartották a falusi portát, nyaranta odalátogattak, amolyan kétlaki életet folytattak, amit Rozi azóta „tökéletesre fejlesztett”.

A matyodesign 14 éve létezik, egy kényszer szülte helyzet, egy véletlen hívta életre, de Rozi úgy véli, ha nem akkor lép, előbb-utóbb úgyis létrehozta volna. Munkáltak benne az érzések: a kötődés a hagyományos világhoz, a gyerekkor emlékei, amelyek többségének Tard illata, íze volt, és közülük rengeteg a korán elvesztett édesapjához fűződött, illetve a tudat, hogy a kicsi Borsod megyei településen alig akad munkalehetőség. Hát belevágott. 

A matyodesign divatot teremtett a népiből

Három hímzőasszonnyal indultak, mára a teljes munkacsapat létszáma eléri a hatvanat. Nem tudta őket megtörni még a koronavírus-járvány sem. Mi több: abban az időszakban megduplázták a bevételüket egy nagyszerű ötletnek, a matyós maszkoknak köszönhetően.

Ez a hely ad értelmet mindennek, könnyebbek tőle a mindennapok, közösség fonódik az ember köré, küldetés rajzolódik ki előtte, ezért olyan jó itt dolgozni. Akkor van szabadságuk, amikor csak akarják, senki sem kötelezi őket, hogy a határaikat feszegessék. Ha betegség, gyengélkedés vagy családi esemény miatt nem tudnak munkát vállalni, akkor nem vállalnak. Marad későbbre.

Elhiszem nekik, hogy jó itt. Annyira természetesen léteznek egymás mellett, hogy eszembe sem jut kételkedni a szavaikban.  Olyan, mintha egy kalákába csöppentünk volna. Ilyenek lehettek a régi falusi emberek, azok, akiket egyre többen sírunk vissza, gondolom, de ahelyett, hogy hangosan kimondanám, csak végignézek a nevetésektől hangos társaságon, és kicsit el is szomorodom: hol van már ez az igazi közösség, a valahova tartozás élménye és a tiszta öröm?

Az arckifejezésemet látva Rozi szakítja félbe a gondolataim:

„Azt hittem, hogy a pénz lesz a legfontosabb, amit elhozhatunk ide. De a legfontosabb, hogy becsben tartják a munkájukat. Az, hogy a termékeik mellett ott lehet a fotójuk, a reptéren, különböző boltokban, szinte bárhol a világon. Hiszem, hogy ezzel meghosszabbítható az élet. Az élmény a lényeg, most már tudom”.

Élmény az ott élőnek, élmény az odalátogatónak

Az élmény miatt indították el a matyodesign túrákat, amelyek keretében a faluba látogatók egy napot szánhatnak arra, hogy elmerüljenek a lassú, önfenntartó létezésben. Sokan kíváncsiak az egészséges életre, egyre több ember szervezete kívánja a lelassulást. Amikor külföldiek érkeznek a településre, „benéznek az ablakon”, meglesik, hogyan élnek az egyszerű falusi emberek. Ám a látogatásuknak hála a tardiak is kinézhetnek azon a bizonyos ablakon, és megtapasztalhatják, hogyan léteznek más kultúrák. Ez a vendéglátóknak éppen akkora élmény, mint a turistáknak, hiszen többségüknek nem volt lehetősége külföldi utazásokra, nyaralásokra, a közösség egy része ma is csak a községen belül létezik.

„Mivel ma kiszolgáltatott társadalmat nevelünk, és gyors világot működtetünk, szükség van a hímzéshez hasonló, lassú tevékenységekre, amelyek révén önmagunkkal találkozhatunk, befelé fordulhatunk. Ilyenkor megszűnik a világ”

– magyarázzák kiemelve, hogy a látogatások alkalmával a kezdeti hangoskodást felváltja a csend, sokszor a férfiak is a gondolataikba merülve hímeznek. Mert ezeken az alkalmakon egy jól felépített vendéglátási és tanítási folyamat zajlik. Neni és Dadus népviseletbe öltözik, házi pálinkával és frissen sült pogácsával fogadja az érkezőket.

Mindent megtesznek azért, hogy a helyi gazdaságot támogassák, helyi termékeket szereznek be, helyi népdalokat énekelnek, és a helyi nagymamák, a matyodesign hímzőnői pusztán a jelenlétükkel elkápráztatják a külföldieket. Gyakran még közös nyelv sincs, mégis megértik egymást, mert a nagymamák érzéseket, illatokat, ízeket idéznek, egy boldog gyerekkort, ami a legtöbb odalátogató közös élménye. A turisták egy nap alatt megtanulnak hímezni, tésztát gyúrni, csigatésztát szaggatni, közben azt is megértik, hogy mi a társadalmi vállalkozás lényege.

Ezt a programot a világ más tájaira is elviszik, Neni például Madridban volt, és máig nagyon büszke erre az utazásra, mert korábban nem üdült idegenben. De ennek a kezdeményezésnek köszönhetően szállhatott meg a 80. születésnapját ünneplő Erzsi is egy luxushotelben. Ez a faluban világszenzáció volt – hasukat fogják, úgy kacagnak, amikor felidézik, eleinte nem értették, miért nem lehet megnyitni a kézmosócsapot, és miért nincs áram a hotelszobákban. Később aztán mindenre rájöttek, modern a világ, alkalmazkodtak hozzá.

„Csodálatos érzés ennyi idősen megélni mindezt”, Tardot mégsem hagynák, és a tapasztalataik azt mutatják, nemcsak az ő szívük dobban nagyobbat odahaza: a turisták többsége távozni sem akar, miután elsajátította a falusi létezés alapszabályait.

A matyodesign generációk találkozása, ahol a különbözőség sem probléma

„A matyodesign alapvetően egy magyar érték, tökéletesen illene a jobboldali kormány kirakatába. Vidéken, nőket foglalkoztató, magyar kulturális motívum, ráadásul az UNESCO Világörökség része. Azáltal, hogy ez egy magyar érték, sok olyan konzervatív vásárlót szolgálunk ki, aki azért veszi meg, ami. És én ennek nagyon örülök! De ettől függetlenül szivárványos motívumot is hímzünk, mert mi nem határolódunk el. Mi nem vagyunk hajlandóak hallgatni. Távol maradunk a politikától, de a szabadságunkhoz való jogunktól nem”.

Rozi határozott kiállásának és véleményének a gyökere onnan ered, hogy ők, a vidéki nők azért dolgoznak, hogy senki ne korlátozhassa őket a szabadságukban. És néha mégis érzik, hogy szorul a hurok.

Pedig azt akarják, ami másnak is jó. Másnak is öröm – ugyan idősek már és hagyományos közegben szocializálódtak, azért hiszik és elhiszik, hogy csak az vezethet célra, ami nem bánt. Az ítélkezés, a korlátozás és az uszítás viszont fájdalmas. Egymást gyűlölni fájdalmas, és ők ebben nem akarnak cinkosok lenni. Ha kell, ezért szivárványokat is hímeznek megkockáztatva, hogy elveszítik a törzsvásárlóikat.

Hogy is ne fogadnák el a különbözőséget, amikor ők maguk is különböznek? Női vállalkozók, nyugdíjas munkavállalók annak ellenére, hogy közösségükben hosszú ideig a két szó egy mondatban sem volt jellemző. Az, hogy nő és vállalkozó szinte ismeretlen volt, mert Tardon máig a klasszikus szerepek érvényesülnek. A matyodesign jelenléte azt is bizonyítja, hogy nemcsak városon lehet vállalkozó a nő, hanem vidéken, egy tradicionális közegben is vállalhat szerepeket. A tardi asszonyok tevékenységének köszönhetően például a pénz, amit sikerül a községbe vinni, ott is marad, ott kering.

A matyó a világörökség részét képezi

Megtudom, a matyó népművészet, különösen a hímzés, Mezőkövesd, Tard és Szentistván településeken vált hagyománnyá – ez a három település adja Magyarország teljes matyó örökségét. Népművészetüket és életmódjukat az 1890-es évektől kutatják, hagyományuk az UNESCO szellemi kulturális örökségének is részét képezi.

A hímzés szigorú szabályok mentén valósul meg, minden hímzőnő tudja, hogy merre kell dőlnie a virágnak, a levélnek, mit jelképeznek a különböző színek és motívumok. Tevékenységük körülbelül 200 éves múltra tekint vissza, kezdetben lepedővégeket, ingujjakat és kötényaljakat díszítettek a hímzéssel. Eredetileg piros, kék, sárga, zöld és fekete fonalakat használtak, később pedig lila és más árnyalatok is megjelentek. A fekete a földet és a szabadságot jelképezte, a kék és a zöld a gyászt. A sárga a boldogság jele volt, a piros a haza és a vér jelképe. A legismertebb motívumok közé tartozik a matyórózsa, szívrózsa, cserfarózsa, cipe (cipő), madár és macskafark (csigavonal).

A közösség mégis jól fogadja, hogy a matyodesign hímzőasszonyai jelenleg divatot teremtenek a népiből. Munkáikban a minta és a színvilág alkalmazkodik a mai trendekhez, mert a matyodesign-nak két missziója van: mivel Tard egy északkelet magyarországi falu Borsod közepén, nincs igazán munkalehetőség és jól fizető állás a környéken. „Nagyon fontos küldetésnek tartom, hogy az itt élő asszonyoknak fizetést biztosítsunk” – nyomatékosítja Rozi, és felcsillan a szeme, mert a másik nagy cél a matyó kultúra felkarolása és átörökítése. Hogy a fiatal generáció is tudja viselni, szeretni és ha szükséges, újraalkotni ősei hagyományát. Olyan mintákat, színeket álmodnak meg, amelyeket a fiatalok és az idősek egyaránt szívesen viselnek. És ezzel továbbviszik a matyó kultúrát. Átadják, használják, nem csak őrzik a néphagyományokat.